Az egyik barátnőm azt mondta, „kényes picsa” ehhez, úgyhogy otthagytam a lefertőtlenített matracokon, a légkondis konditerem súlyzói mellett. Én megmérettetésre vágytam. Ki a szabadba. Mérföldekre elkerülni a komfortzónát, és seggest ugrani az adrenalinpocsolyába. Gondolatoktól kiürült fejjel átadni magam a „leszarom, akkor is megcsinálom” érzésének. Mások, és a saját magam által felállított palánkokat átugrani. Felhúzni az önbizalom zsákját a tartókeret tetejére. Majomlétrán félelemről-félelemre kapaszkodni, hogy utána egy csengőszóra sikertől bódultan mindet magam mögött tudhassam. Sárban trappolni, iszapos vízben megmártózni, kék és lila foltokkal festeni be a testem. Jöjjön akármi, minden mindegy. Hogy miért adja ilyesmire a fejét valaki, aki „nemcsak hogy nő, hanem még muszlim is”, így szigorú öltözködési szabályokhoz tartva magát, kendőben sportol, Csányi Timi vendégposztjában elmeséli.

–„Az első verseny után az ember vagy köszöni szépen, vagy függővé válik” – mondta Páder Zsófia OCR (Obstacle Course Racing) sportoló, amikor először jártam lent az akadályfutó edzésén néhány héttel a Spartan Race előtt. Már akkor hetente többször futottam öt-hat kilométereket a Bikás Parkban, tréningeltem a burpee-állóképességemet, és nyomtam a fekvőtámaszokat, hogy a kardióhoz szokott felsőtestem is bírja a strapát, és lehetőleg ne az első létrafoknál hulljak a sárba. Meg hát, csoportos fitneszedzőként, akinek ugribugri órák mellett a gerinctréning a fő profilja, azért van egy erős alapkondim.

A Spartan Race, ha valaki még nem ismerné, egy nemzetközi verseny, amelynek célja: „hogy 100 millió életet változtassunk meg azáltal, hogy arra ösztönözzük az embereket, lépjenek ki a komfortzónájukból, ismerjék meg, élvezzék és magukénak érezzék a Spartan életmódot.” (Spartan Race)
Az alap három különböző nehézségű és hosszúságú pálya:

  • Sprint: 5+km, 20+ akadály,
  • Super: 13+km, 25+ akadály
  • Beast: 20+km, 30+ akadály

Hogy ezeket a pályákat hogyan teljesítsd, a fittségi állapotodon (és esetleg a pénztárcádon) múlik. Végigmehetsz tét nélkül a Charity-futamon. Az Open-futamon több tucat emberrel együtt, kizárólag magaddal versenyezve verekedheted át magad az akadályokon, de emelheted a tétet, és versenyezhetsz igazi spártai sportolókkal az aranyéremért az Elitben. Az évek óta sportoló, igazi túlélőkre is gondoltak a szervezők. Az ő pályájuk az Ultra Beast és a Hurricane Heat, ahol csapatok versenyeznek négy-, tizenkét-, és huszonnégy órán keresztül a túlélésért. Ki van ez találva!

„Ki sem néztem volna belőled, hogy ilyenre benevezel” – kaptam meg az ismerőseimtől az elismerő szavakat, miután posztoltam az edzői Facebook-oldalamon a sáros, vizes, vacogós, de lelkes mosolyú spartanos képeimet. 

Sok mindent nem néznek ki belőlem az emberek, pláne azért, mert muszlimként, aki még ráadásul kendőt is hord, előszeretettel tesznek be valamiféle elképesztően szűk kis dobozba, vagy dobnak be az apáca, az öreg néni, illetve a boszorkány feliratú tákolmányaik valamelyikébe.

Hát, hajrá, dobozoljanak, én addig elmegyek futni a budai hegyekbe, és készülök a tavaszi Spartanra. És a Trifecta-éremcsokorig meg sem állok. 

Sokan gondolhatják, hogy egy ilyen versenyre nő „nem való”. Hogy ezek a nők valami elmebeteg amazonok, akik a feminizmus élharcosaiként már az akadályverseny-pályán sem hagyják nyugton a férfiakat, mert mindenáron meg akarják mutatni férfiasan, hogy ők sem különbek kitartásban. Lehet, hogy vannak ilyen lelkületű spártai nők is, de nekem egészen más volt a benyomásom. Sőt, tovább megyek: receptre írnám fel a Spartant minden pesszimista, önbizalomhiányos magyar nőnek.

Hogy miért? Változtass, hogy változhass! – mindenki mondja, mégis kevesen csinálják. De nincs más út: ha fejlődni akarsz, ha nem vagy elégedett a jelenlegi életed bármely szeletével, ki KELL lépned a megszokott rutinból és közegből. Szokták mondani, ha nem teszed meg, nem fáj még eléggé.

A Spartan erre tökéletes alkalom: úgy vág ki a komfortzónádból, hogy lábad sem éri a földet.

Kihívások tömkelegét sűrítették 7,3 kilométerbe (ennyi volt a Spartan Sprint kazincbarcikai távja idén). Próbára teszik az állóképességed a dombon le-dombon fel terepfutással és a harminc földre hasalós burpee-vel, ha nem teljesítettél egy akadályt. Teszteled az egyensúlyod, a fizikai és mentális erőd. Küzdesz a bokáig érő csúszós sárban. Nekirohansz, és átlendíted magad a palánkon. Harcolsz tériszonnyal és az elemekkel: veszel egy nagy levegőt, kizársz minden gondolatot, mert ha nem, megtorpansz, majd a fejed búbjáig merülsz a hideg pocsolyában. Megerőszakolod a saját tested, és kényszeríted, hogy átússzon a tó túlpartjára, hogy majd tüzes rönköket ugorva beszáguldj a célba.

Nézem, keresem, de még a messzi távolban sem látom, hol húzódik a komfortzónám, olyan messzire kerültem tőle. Őszintén szólva nem is érdekel, mert bivalyerősnek és magabiztosnak érzem magam. Azon kívül megtanít, hogyan legyél királynő.

Tudom, baromi röhejesen hangzik, hogy épp súlygolyót cipelve, homokzsákkal a nyakadban és fülig sárosan kúszva, a szögesdrót alatt tanulnád meg, mit jelent igazi nőnek lenni, de valahogy mégis.

A királynő első ismérve az, hogy ő nő. Nem férfi. Amikor a fizikai erő megmérettetéséről van szó, a Spartan tiszteletben tartja a nők és férfiak közötti fizikai-biológiai különbséget. Mindenki a saját képességei szerint van megmérettetve. Nők számára más a kőgolyó, a homokzsákok, a vödör, a talicska súlya, mint a férfiaké. Mert a spártai nők bár bitang kitartók, és a maguk nemében elképesztően erősek, nem férfiak. Nem harcolnak a férfiakkal, és nem egyenlők a férfiakkal, mert az egyenlőség azt feltételezné, hogy ugyanolyan képességekkel rendelkezünk, ami téves megközelítés. (Most nem a kivételekre gondolok, hanem szimplán általánosságban a nőkkel és férfiakkal kapcsolatos kutatásokra). 

Egyenlően értékes, egyenlően tiszteletet érdemlő, és megbecsülendő, igen. Nem egyenlő.

Jó érzés volt úgy végigmenni a pályán, hogy én nőként egy percig sem a férfiakkal versenyzek. Hanem más nőtársaimmal, esetleg, de legfőképpen saját magammal. Ez az igazi „spartani” életérzés: leküzdeni a saját akadályaidat. Teljesíteni a célt, úgy, hogy közben több tucat bitang erős férfi és nő van veled, akik ha kell, ott vannak és segítenek. (Már persze, ha a szabályzat engedélyezi az adott akadálynál.)

Sosem fogom elfelejteni, amikor mint valami lelkes kisgyerek ugrottam bele a vizes pocsolyába – és megcsúszva zuhantam is bele. A testem teljes sokkot kapott, amit a következő akadályig, a vizes palánk alatti átbújásig, sem sikerült kihevernie. Küzdöttem a légszomjjal, amit a hirtelen jött jéghideg víz okozott. Az elmém vitt volna tovább, de a testem nem akart engedelmeskedni. Öt percig toporogtam a palánk előtt, hogy alábukjak a pocsolyában, és kiemelkedjek túloldalt. De nem ment, mert minél feljebb ért a víz a testemen, annál jobban szorult össze a tüdőm. Levegő se ki, se be. Azt mondták utólag, a raftingosok élnek át ilyet. De én még sosem voltam raftingolni. És ekkor jött egy hős spártai harcos, aki odaállt mellém: „Akkor most együtt átmerülünk a túloldalra, jó? Segítek, gyere! Három, kettő, egy, most!” Semmi gondolat, semmi levegő, víz a füleimben, homokszemcsék a fogaim közt. Fel sem fogtam, már a túloldalon prüszköltem.

Túléltem. Megcsináltam! Mert a Spartan világában a társak hagyják, hogy menj és szárnyalj, de ott vannak, ha segítség kell.

Egy királynő második ismérve, hogy elképesztő hatalma van. Független, és ő dönt. Mindenben. Ha megvan a kellő tudása hozzá, hogyan kell ezt csinálni. Egy nő nyilván élvezi, ha egy bátor király van mellette, aki biztosítja neki a stabilitást és a védelmet. Ám egy nő független lény, és ha úgy hozza az élet, túlél. Mindent. És köszöni szépen, teljesen jól van. Mert nem függ senkitől. Mert okos, eltökélt, és bitang erős – nőiesen.

A Spartan az elmédbe vési: te egy önálló, értékes nő vagy, aki – bármilyen akadályt hozzon is az élet, – mindent legyőz. Ha ott állsz a válás szélén, nem fogod magad újra és újra megalázni és beállni a cselédsorba, sírva könyörögni, hogy ne hagyjanak el. Nem fogod eltűrni a bántalmazó kapcsolatot, nem esel kétségbe, mi lesz veled egyedül a gyerekkel. Nem pánikolsz, ha a hatvanadik állásinterjún utasítottak el. A Spartan kitartó, harcos nőket nevel, akik tudják, mikor kell elővenni a nőies énüket, és mikor a harcost.

Ne agyalj, ne gondolkozz, csak menj és csináld! Ezt tanították meg nekem az akadályedzések és a Spartan. Mindig mindenre van megoldás. Meglehet, hogy csak rossz technikával próbálkozol.

Talán azt hiszed, marketinget csinálok a Spartan Race-nek, amiért még csak nem is fizetnek. De egyszerűen csak az érzéseimet osztom meg veled: ha ki akarsz lépni a komfortzónából úgy istenigazából, ha meg akarod mérettetni magad, mennyit bírsz, ha van kedved egy pozitív és kitartó közösségbe csöppenni, akkor irány az edzőterem, a futópálya és hajrá, találkozunk tavasszal! A menő érem mellé felbecsülhetetlen értéket nyersz: sziklaszilárd önbizalmat, kitartást, és egy pozitív, támogató közösséget. Vigyázat! Függőséget okoz!

A cikk eredetileg a WMN oldalán jelent meg, itt.