Természetimádóként és a különböző kulturák iránt érdeklődőként már egy ideje ért bennem a gondolat, hogy körbe kéne nézni a Balkánon, lehetőleg még azelőtt, hogy a tömegturizmus is felfedezné magának. Miután idén Áprilisában a Wizzair meginditotta fapados járatait a vidék fővárosaiba, kaptam az alkalmon és Európa Jeruzsálemét, Boszniát vettem célba.

Röpke 45 perc repülőút után Szarajevó buszpályaudvar méretű repterén, konkrétan néhány, serényen kapáló nyugdijas kertjének tövében landoltunk. Dobar dan, üdv Szarajevó!

Miután végigdekkoltam a sort egy csoport fehér ruhás arab és niqabos feleségeik mögött, felmutatva a magyar személyit taxit fogtam és utam első állomására, a budapesti zsinagóga stilusára kisértetiesen hasonlitó városháza épülete elé (Vijećnica) vitettem magam.

Szines kultúra, eklektikus épitészet

Szarajevó egy kb. Szeged méretű, ám annál valamivel zsúfoltabb városka, gyalogosan minden fontosabb nevezetességet körbe lehet járni – csak bird szusszal, ugyanis a várost Isa-Beg Ishaković a Dinári-hegység 5 meredek hegyére épitette, melyek ma népszerű kirándulóhelyek és sípályák a látogatók körében. A név „szarajevó” egyébként a török saray ovası szavakból tevődik össze, melyet „a palota sikságai”-ként lehetne forditani. Minden tiszteletem a helyieké; pedig edzettnek gondolom magam, de a tikkasztó hőségben majd kiköptem a tüdőmet, mire Svrzo házhoz, egy 18. századi muszlim család bosnyák tradiciókat örző házához értünk. A keskeny, meredek utcákon vezető és parkoló sofőrök pedig hősök a szememben – számomra ez egy külön sportág.

A várost a csörgedező Miljacka folyócska szeli át, amin, Budapesttel ellentétben, 100-200 méterenként hidak ivelnek át, köztük a hires Latin hid, Ferenc Ferdinánd halálának és az első világháború gyújtópontjának történelmi szintere. De mi a frászak ennyi hid egy kis patak fölé? A válasz igazán emberi: hogy a lakosoknak ne kelljen kilométereket gyalogolnia azért, hogy átjusson a túlsó partra. A hidakat adományként (waqf) építették a város számára.

Szarajevót joggal hivják Európa Jeruzsálemének, ugyanis bár a lakosság 50.7% -a vallja magát muszlimnak, szembe jönnek velünk szefárdi zsidó, lletve katolikus (horvát) és ortodox (szerb) keresztények is. Vallás tekintetében nem érezni feszültséget az emberek közt. Nagyon izgalmas élmény hallani a déli harangszó után nem sokkal felcsendülni a mecsetekből az azán imára hivó szavát. Az itt élő, körülbelül 1000 főt számláló zsidó közösség is köszöni szépen jól megvan, olyannyira, hogy egész Európában Boszniát tartja a legbiztonságosabb országnak a zsidók számára.

Teljesen hétköznapi látványnak számit egy rövidnadrágos, ujjatlan pólós hölgy éppúgy, mint egy kendős vagy akár egy arcát elfedő muszlim hölgy. Utóbbi leginkább a Golf-öbölből érkezett, itt lakó vagy túrista arab nők viselete: a boszniai muszlim nők szines ruhákban, mintás kendőben járnak. Ahogy egyik ott lakó kedves ismerősöm mondta: „Itt a kutyát nem érdekli, mi van rajtad, nem csak muszlimok, de rengeteg keresztény is kendőben jár.

Ám ha elhagyjuk a fővárost és Bosznia Hercegovina más térségeibe is ellátogatunk, az etnikumok (szerb, horvát, bosnyák) közti feszültség jelei gyorsan szembetűnnek. A szerb lakossággal a „jó viszony” a délszláv háború végével sem lett rózsásabb; a bosnyákok nehezen viselik a szerbek folyamatos elhatárolódási és függetlenedési törekvéseiket, de rossz szemmel tekintenek azokra a horvátokra is, akik a többségükben horvát lakta városokban hazájuk zászlaja helyett Horvátország zászlaját tűzik ki boltjuk ajtajára.

Utam az óváros keleti részén, azaz Baščaršijában található Gazi Husrev-béj mecsetébe vezetett először, Szarajevó központi mecsetébe, ahol a férfiak és nők – az arab mecsetektől eltérően – egymás mellett, csupán a szószékkel (mimbárral) elválasztott részlegen imádkoznak, hátuk mögött az udvarral és a kúttal.  

Baščaršijában a keleti stilus dominál; macskaköves utcákon sétálsz, orientális mintákkal diszitett házak és fűszeres illatokkal csalogató kebabosok közt, a bazár kézműveseinél vásárolsz szuvenirt és szőnyegekkel körbeaggatott kávézókban kortyolod a törökösen főzött, zaccos bosnyák kávét – a helyiekhez hasonlóan kockacukrot mártogatva bele-, vizipipák gyümölcsizű füstködében, egy faragott, alacsony faasztalokon, miközben a háttérben törökös dallamok dübörögnek. Ám arra ügyelj, hogy ezeket a felfedezett „törökös” hasonlóságokat ne nagyon említsd ha bosnyákkal beszélsz: nem szeretik ugyanis, ha bármilyen téren a törökökhöz hasonlítják őket.

A város legámulatbaejtőbb pontja a Ferhadija sétálóutca nyugati felén található fehér határvonal az aszfalt közepére festve a felirattal: Szarajevó, kultúrák találkozása”. Képzeld csak el: ott vagy az oszmán kort idéző kis városban, átléped a vonalat és hopp: Harry Potterként hopponálsz és a titokzatos keletből Budapest váci utcájára. Nagyon izgalmas élmény!

Szarajevó nyugati fele az osztrák magyar monarchia örökségét őrzi. A keleties mintákat nyugatias homlokzatok váltják fel; macskakő helyett aszfaltos út, kebabos helyett á la carte éttermek, bosnyák kávé helyett espresso, bazár helyett shopping centerek, török (akarom mondani bosnyák) dallamok helyett pedig amcsi popzene fogad. Ha pedig felpattansz az ütött-kopott orosz gyártmányú villamosra 1.6 márkáért, néhány megálló után a kommunista 80-as években találod magad: 20 emeletes paneltömbök ameddig a szem ellát, Tito kávézó és elhagyatott tankok a sivár szocreál kockaépületek sűrűjében.

Első szállásom, melyet az RBNB-n sikerült fognom fillérekért, az egyik ilyen paneltorony 10 emeletén volt, pazar kilátással a fővárost körülölelő hegyekre. Az épületet, mint oly sok másikat Szarajevóban, sűrűn elszorva, kisebb-nagyobb golyónyomok tarkítottak, emlékeztetve a 92-től 95-ig tartó véres összecsapásokra.

Történelmi kincsesbánya lélegzetelállitó tájakon

Római, bizánci, és oszmán birodalom; Osztrák-Magyar Monarchia, kommunizmus és a délszláv háborúk. Bosznia a történelem kedvelői számára kész kincsesbánya. Miután alaposan körbenéztem Szarajevó belvárosában, felkaptattam a Remény Alagútjához (Tunel spasa), mely Szarajevó három és fél évig tartó ostroma alatt az egyetlen utánpótlási vonal volt a fővárosiak számára, ma múzeumként üzemel. Helyiek mesélnek a háborús élményekről és mutatják meg a sokszor érzéstelenitő nélkül összevarrt sebeiket. Mindig szívbemarkolóan szomorú amikor az ember szemtől szembe találkozik a történelemmel és megdöbbenve konstatálhatja ismét, hogy lám, annyi véres évtized után sem változik az emberi természet. Csak az arcok és az eszközök cserélődnek.  

Boszniába nem mehet az ember el úgy, hogy nem látja a mostari Öreg Hidat, így én is affelé vettem Szarajevó után az utamat. Mostar városáról érdemes tudni, hogy a boszniai horvátok kulturális és politikai központja, illetve Hercegovina legmelegebb városa. (Ezt tanúsitom!) A hidat a háború a 90-es években lerombolta, de 2004 óta (hála többek közt a magyar békefenntartóknak) ismét áll. Belvárosa a Kujundžiluk sétálóutcával az oszmán középkor jellegét hűen őrzi.

A három órás buszút Mostarba a Neretva folyó mentén, lélegzetelállitó tájakon keresztül vezet. Ám Mostar előtt érdemes megállni és lábat nyújtani Pocitelj városánál. K­önnyű lesz a nevét megjegyezni.

Pocitelj városában, Hollókőhöz hasonlóan, az az érzésed, mintha 100 éve megállt volna az idő. Lakossága igen csekély létszámú, jobbára kézművesek, akik az utcán árulják portékáikat. Számunkra történelmileg érdekes helyről van szó, ugyanis a jelenleg látható várfalak és védművek megerősitését maga Mátyás király kezdte, mikor 1465-től 6 évre birtokba vette a területet. Az oszmán törökök később fürdőikkel és mecsetükkel keleties jellegel spékelték meg a város hangulatát. Az álomszép kilátásért abszolút megérte magunkat felvonszolni a fügefák és bokros leánderek mellett vezető meredek kőlépcsőkön, bár tériszonyos lévén az erőd tetejére már nem volt merszem felkapaszkodni.

Egy másik nagy kedvencem Blagaj városa volt, melyet Mostar felé menet szintén kényelmesen útba lehet ejteni. Éhesen érkeztem – és tudatosan egy kevéssel több márkával, mint amennyit egy napra szántam, Blagaj ugyanis a megszokott balkáni olcsósághoz képes valamivel drágább. Nem akartam kihagyni az élményt, hogy a Buna folyó csobogó karsztforrása mellett, pazar kilátásban gyönyörködve fogyasszam el frissen fogott ebédemet. (Már nem én fogtam, hanem az étterem.) Egy pohár ásványviz rendelése helyett, a pincér biztatására, poharamat a lábam alatt futó, kristálytiszta patakba merítettem. Kicsit tartottam a dologtól, de végül a kíváncsiság meggyőzött – és milyen jól tettem. Nem is rendeltem utána már palackozott vizet. Boszniában egyébként sosem kell aggódnod a viz miatt: mindenhol van kút, ahol újratöltheted az üveged.

Ebéd után két dolgom maradt a városban: bepattanni az étterem mellett várakozó egyik csónakba, amin horrorösszegért ugyan, de fél órán keresztül élvezhettem a kövek közé zúduló viz páráját. Másik feladatom a forrás feletti sziklákra épült dervis ház (Tekja) körbejárása volt. Nem, nem vagyok szúfi és nem szeretek megkülönböztető jelzőket használni, én csak „simán muszlim” vagyok, de elismerem, ennél jobb helyet keresve sem találhattak volna az iszlám vallás misztikus képviselői a spirituális feltöltődésre – a csobogó viz hangja és az ablakból nyiló paradicsomi táj teljesen ellazit és feltölt. Jógások, meditálók, és „spirire nyitott” emberek, ezt a helyet imádni fogjátok! Én órákat tudtam volna eltölteni itt…

Volt még két napom hátra, igy Travnik és Jajce városába is benéztem. Travnik Bosznia fővárosa volt közel 150 évig. Jajce pedig Mátyás kirány idején a magyar végvári rendszer kapuja, ma leginkább vizeséséről a legismertebb. Bár aki járt már a Plitvicei tavaknál, annak ez nem lesz akkora látvány. A Jajcei vár és a föld alatti katakombák viszont megérdemlik, hogy felmásszunk értük a tojásalakú hegy tetejére a kanyargós, keskeny utcákon. (Innen a város neve is: jajce – tojáska).

Befejezésképpen csónakáztam egyet a Plivsko tavon, őserdőket idéző hegyei között, majd megálltam még a város XVI. századi vizimalmai mellett is, melyet a tó vize hajt. Megéri ellátogatni ezekre a helyekre, ha több napod is van Boszniában.

Bosnyák kulinária

Mint nálunk a körúton a török gyrosos, úgy érik Szarajevó keleti részén egymást a csevapis és burekes gyorséttermek. A csevapi a balkán országainak specialitása (Travnik városa különösen hires csevapiáról). Kemencében sütött, vastag lepénykenyérbe csomagolt fűszeres, virslialakú darálthús darabok, melyhez ajánlott krémet (kaymak) vagy yoghurtot, illetve salátát kérni. A Közel-Kelethez hasonlóan az ételeket itt is fémtányérban szervirozzák, egy nagy kosár csevapi kenyér társaságában, ami egyébként az éttermekben autómatikusan jár minden asztalra, ingyen és bérmentve. (Csak szólok.) Még akkor sem fogadtak el egy vasat sem érte, mikor megkértem őket, hogy csomagoljanak be nekem egy adaggal, mert a kenyerük nélkül én nem megyek haza. Készségesen, mosolyogva dupla adagot fóliáztak be nekem.

Hűtőmágnesem és kendőm már volt, boszniai szemeskávém viszont még nem. Az egyik mecset mögött bukkantam rá egy szimpatikus kis kávéboltra. Az eladó németül és oroszul igen, ám angolul vagy arabul sajnos nem tudott, igy maradt a mutogatás, mint kommunikációs eszközünk. Természetesen megkérdezte, honnan jövök. „Madzsarszki”, mondom neki, (előhalászva a bemagolt bosnyák szót), mire nagy meglepetésemre tiszta magyarsággal üdvözöl: „ Jó napot hölgyem!” Őőő, Jó napot magának is. Honnan tud maga magyarul? Kiderült, hogy nem magyar, a néhány szót, amit tudott, egy újságcikkből tanulta. Egyébként mindenhol örültek, amikor kiderült, hogy magyar vagyok.

Szeretik a magyarokat. A törökök is szeretik a magyarokat. Csak mi utálunk mindenkit.

Édekes volt tapasztalni, hogy úton útfélen magyar szavakba botlottam Boszniában. Pekara (pékárú), vitéz, macska, próbál. Nyilván ez teljesen érthető, hiszen a bosnyák nyelv szinte teljesen azonos a szerb és a horvát szláv nyelvvekkel, amikkel a magyar nyelvnek is van egy pár kölcsönszava. A bosnyák, ellentétben a szerbbel vagy horváttal, törökös szókincsével különcködik, amivel a magyarnak szintén vannak azonos szavai. (De amit NEM hasonlíthatunk a török nyelvhez, ugyebár.)

A kulináriára még visszatérve: vacsorára kitaláltam, hogy szénhidrátok ide vagy oda,  én bizony burekezni fogok. A burek egy  többnyire sós töltelékkel készült rétestésztát takar, én húsos illetve spenótos változatát kóstoltam yoghurttal. Összesen fél kilónyit kértem, ugyanis míg a csevapit darabszámra, a bureket (legalábbis ahol én ettem) dekára kimérve csomagolták.

Kultúrák találkozása

Bosznia Hercegovina varázslatos hely! 8 óra kocsiútra van Budapesttől, sajnos a repülő a Covid miatt nem jár, de bécsi vagy belgrádi átszállással busszal is eljuthatunk. Reméljük a közvetlen buszjáratokat is hamar visszaállítja a Flixbus. Egy ország, akivel magyarként rengeteg a közös múlt, akivel szinte szomszédok vagyunk, de átlag magyarként semmit sem tudunk. Egy ékszerdoboz a Balkánon, amit legalább egyszer mindenkinek látnia kell.