Interjú Czink Ibolya Beatrixszal Pihenőpályán című kiállítása kapcsán

Maga mögött hagyva a közgazdaságot, Czink Ibolya négy éve a festészetben találta meg önmagát, Laár Balázs festőművész szárnyai alatt. Képein történetek helyett fényekkel és érzésekkel találkozunk, melyeket egy elhagyott vasúti szerelvény vagy éppen egy kiürült gyárépület idéz elő. Olyan helyek, melyek magukon viselik az ott jártak lelkének lenyomatait, és fakó fényükben is szépnek, erősnek és méltóságteljesnek látszanak.

PRAE.HU: Hogyan kezdődött a festészettel való kapcsolatod?

Szeretem a természetet, sokat kirándulunk a családdal. Mindig zavart, hogy az erdei fotók nem adják vissza azt, amit én látok. Szerettem volna megörökíteni azt a sok szépet, amit út közben tapasztalok. Így indult számomra a festészet. Elég egyszerűen, mondhatni sablonosan. Mára viszont szüntelen késztetéssé, lételememmé vált, hogy fessek.

PRAE.HU: Képeidet nézegetve jobbára tájképekkel és csendéletekkel találkozunk. Mi az, ami ebbe az irányba húz?

Két évvel ezelőtt még valóban sok tájképet és csendéletet festettem. Mára ez az irányultság teljesen átalakult, és inkább más felé húz az érdeklődésem. Izgatnak a fények, az árnnyal borított sarkok, szeretem azokat a motívumokat, melyek magukon viselik az ott jártak lelkének lenyomatait. Igazából azok a helyek fognak meg, melyek ember nélküliek, de sugározzák magukból az évtizedeken át felszívott emberi jelenlétet. Igyekszem, hogy ez átjöjjön a képeimen.

Már a 2013 szeptemberében rendezett kiállításomon is tájképek helyett inkább belső és külső terek szerepeltek, de azóta ismét kicsit más felé fordult a figyelmem. Mostani munkáim főként elhagyott vasúti szerelvényekről, kiürült gyárépületekről szólnak. Valamikor zajlott itt az élet, emberek jöttek-mentek, napi problémákkal, örömökkel, akik mind otthagyták lenyomatukat. Fakó fényükben is szépnek, erősnek és méltóságteljesnek látom ezeket a helyeket. Szeretem és tisztelem őket.

Czink Ibolya Beatrix

PRAE.HU: Laár Balázs festőművész a mentorod már jó néhány éve, aki mondhatjuk, hogy szintén a klasszikus csendéletben lelte meg festői nyelvét. Hogyan „találtatok egymásra”?

Balázst nem mondanám kifejezetten klasszikus csendéletfestőnek. Ő szerintem a párnáival már inkább kicsit az „absztrakt” festészet felé hajlik, bár ennek a megnevezésnek nem feltétlenül örülne. Látszólag ugyanazokat a tárgyakat festi évek óta, de nem ez a lényeg. A tárgy maga annyira lecsupaszított, hogy szinte lényegtelen mint tárgy. Inkább a ritmusok, a színek és az ebből fakadó hangulatok azok, amik a képei témáit adják. Megismerkedésünk teljesen egyszerű történet. Megláttam a hirdetését, hogy festőiskola működik a környékünkön – az Aba-Novák Galériában –, és jelentkeztem. Hála Istennek nagyon jó kezekbe kerültem, és olyan alapokat kaphattam Balázs segítségével, amit nem minden tanár tud átadni a tanítványai számára. Ami a legfontosabb: megtanított látni.

Czink Ibolya Beatrix

PRAE.HU: Mi az, amiben te más szemléletet követsz?

Balázzsal mi alapjáraton teljesen különbözőek vagyunk – mint emberek. Ebből adódóan a szemléletünk is elég különböző. Hagyta, hogy saját magamat bontsam ki és ne az ő látásmódját kövessem. Ezért nagyon hálás vagyok neki. Ami jó bennem, azt erősítette, amit pedig úgy látott, hogy káromra lenne, arra figyelmeztetett. Balázs nagyon jó „vérvonalból” származó tanítómester. Ha visszakövetjük a mesterek vonalát, akkor Laár Balázs mestere Szlávik Lajos, akinek a mestere Szőnyi István, akinek a mestere pedig a nagybányai Réti István volt. Balázs is a Nagybányai iskola módszereivel tanított engem, ami számomra nagyon erős és jó alapokat adott.

Mellette számomra nagyon fontos irányadóak az Artus Kortárs Művészeti Stúdió tagjai. Legnagyobb példaképeim ott dolgoznak. Köztük a számomra legkiemelkedőbb művész Nádor Tibor (szintén Szlávik Lajos volt tanítványa), akitől eddig is rengeteg támogatást kaptam, és elmondhatom, hogy igazán szívén viseli, hogy segítsen a pályámon. De ott van Fischer Balázs is, aki szintén támogat, bármikor fordulhatok hozzá. Az Artus Stúdióban festők, szobrászok dolgoznak illetve színház is működik színészekkel, táncosokkal. Munkájukban összefonódnak egymással, egymást támogatják, részt vesznek egymás produkcióiban, megnézik, véleményezik egymás munkáját. Egy olyan közösséget ismertem meg az Artus csapatában, amelyben nem az egyéni érdekek dominálnak, hanem a művészet. Mindig nyitottak és segítőkészek, örömmel fogadnak. Nagyon szeretek ott lenni, úgy érzem a pályámon most ők azok, akik a legtöbbet jelentenek számomra.

Czink Ibolya Beatrix

PRAE.HU: „Igyekszem megtalálni a tárgyak ritmusát a színek harmóniájában és közvetíteni azt képeim nézői felé.” – olvasható a weboldaladon. Mit takar ez pontosan? Mit üzensz a képeiddel?

Nincs üzenetem. Képek vannak, amikben az általam látott látvány és szerencsés esetben a saját szívem is benne van – és nem utolsó sorban ott van a néző. Szerintem minden képben ez a hármasság az, ami együtt talál meg egyfajta üzenetet. De hogy kinek mit üzen… azt a néző határozza meg, nem én.  Biztos vannak festők, akik sikeresen oldanak meg olyan problémákat, hogy hogyan adjanak át hitelesen egy üzenetet. Én azt vettem észre, ha üzenni akarok, akkor az már nagyon „elmesélős” lesz. Elveszik az igazságtartalma a képnek. Amikor dolgozom, akkor én vagyok ott és a látvány. Nem gondolok arra, hogy mit fog majd értelmezni ebből a néző. Ez akkor még csak az én viszonyom a látvánnyal. Ebbe csak később csatlakozik a néző. Ebből aztán ahány ember, annyiféle üzenet lesz. Vagy mégsem, hiszen biztosan vannak, akiket nem érint meg a kép, nem jön létre a hármas egység.

PRAE.HU: Van esetleg kedvenc festői technikád?

Laár Balázs mesteremmel nagyon sokat rajzoltam a kezdeti időkben szénnel. A szén azóta is az egyik kedvenc technikám maradt, ebben érzem magam leginkább otthon. Itt tud átjönni legjobban az, amit egy-egy témával kapcsolatban érzek. A másik nagy kedvenc az akvarell, amit jó ideig félretettem, de most kezdek ismét elővenni. Tetszik az esetlegessége, tetszik, hogy önálló életet él, így inkább partneri viszonyban vagyunk egymással. Nem biztos, hogy mindent én irányítok, szeret ő is beleszólni a történésekbe.

PRAE.HU: Milyen érzés volt megnyitni immár második önálló kiállításodat?

Izgalmas. Tele vagyok kétséggel a képeim iránt. Igazán számomra akkor zárul le egy kiállítás, amikor már Nádor Tibor is látta a munkáim. Akár jókat mond, akár a hibáira mutat rá, számomra nagyon fontos ez a kontroll. Ez tud tovább vinni a következő lépés felé.

A mostani kiállítás-megnyitómra is – Istennek hála – sokan eljöttek, telt ház volt az Aba-Novák Galériában, bár most a Foci VB és a Múzeumok Éjszakája eléggé beleszólt a résztvevők számába és így érthetően kevesebben voltak, mint az előzőn. A visszajelzések egyértelműen pozitívak voltak, remélem, tényleg mindenki jól érezte magát, és kapott valamit, amit hazavihetett magában. Számomra a mostani kiállításomon a legnagyobb öröm, hogy Fischer Balázs festőművész rendezte be. Balázs számomra nagyon fontos ember, nagyon boldog vagyok, hogy eljött és segített.

Czink Ibolya Beatrix

PRAE.HU: Muszlim vagy és kendőt is viselsz. Hogyan fogadnak a művészvilágban?

Azok a művészek, akikkel eddig találkoztam mind nagyon nyitottak. Főleg az Artus Stúdióban érzem azt, hogy nem csak hogy elfogadnak, de megismerni is szeretnének. Ez nagyon fontos számomra. Jó példa az elfogadásra, hogy az Artus társulatából Goda Gábor vezet egy mozgással, egymás érintésével kapcsolatos önismereti tréninget. Nagyon sok jót hallottam már felőle, és szerettem volna én is részt venni rajta. Viszont én muszlimként nem érinthetek meg egy ellenkező nemű partnert. Tehát az érintés számomra elég bonyolult lenne egy erre alapozott tréningen. Gábor sokat foglalkozott ennek a problémának a megoldásával. Nem intézte el azzal, hogy akkor ne vegyek részt rajta, hanem kidolgozott egy muszlim számára is végigvihető megoldást.

PRAE.HU: Van esetleg olyan művész, akinek a képei különösen motiválnak?

Ha nagyon-nagyon leszűkíteném, akkor első sorban Nádor Tibor képeit kedvelem nagyon, akiről Szüts Miklós festőművész úgy nyilatkozott, hogy „Nádor a szénnel-rajzolás Paganinije” – szerintem is. Nagy példakép számomra. A képei előtt az ember csak áll, és hagyja, hogy beszippantsa a kép. Bőgni tudok, annyira sokat adnak a munkái. A nagy öregek közül a magyar festészetben Czóbel Béla a legnagyobb kedvencem. Czóbel vagány képkivágásai, ahogy megmutatja, hogy mindent lehet, ha a kép úgy kívánja, és persze a ragyogó színei. Különösen az időskori munkáit szeretem. A leginkább megszólító képe számomra a legutolsó, befejezetlen műve. Kézzel tapinthatóan ott van benne, szinte látom, ahogy festi. Az európai festészetben Van Gogh, a dinamikájával, bátorságával, és színeivel. Ő az életével, kitartásával, és áldozatkésségével is nagy példakép a számomra. A tengerentúlról pedig egyértelműen Mark Rothko, aki maximálisan meg tudta valósítani, hogy a kép ne történet, hanem érzés legyen. Képi világa zuhanás az érzelmek tengerébe – legyen szó akár bánatról, akár szenvedélyről.

Czink Ibolya Beatrix

Eredetileg megjelent a PRAE.HU oldalán, itt.