„Kedves magyar testvéreim és rokon népeink”, jó hírrel szolgálok ma nektek: rátaláltam a hatszázezer szem elöl tévesztett magyarra! Jurtát vertek az ország déli részén, Bugac pusztáján. Azt hallottam, csak három napig maradnak.

Ugyan akadhat köztük, aki már délelőtt kumiszt iszogat, ami harmincöt fokban egy felhők nélküli ég alatt persze gyorsan megárt, hatására, megeshet, egy készülő szelfi képbe beeshet az ember, oldalról besétál vigyorogva a kamerába. De ne aggódj, ez ritka eset, csak velem történhetett meg. 🙂

Amúgy mindenki rendes ember. Hogy úgy mondjam, igazi magyarok. Nem, nem magyarkodók. Egyszerű, nagyszerű, nagybetűs MAGYAROK, a Pusztáról, a gyepűről. Törzsek, szövetségben.

Díszes öltözetben lépdelnek a porban a szikkadt fűcsomók közt, vert övükön tarsoly, kürt, és kard csörög, kezükben hullámzó íj, gombokkal és kötőkkel rögzített kaftánjukon tegez mozdul, ahogy bőrcsizmájuk talajt fog. Nadrágjuk bőszárú, fejükön nemez süveg, mely alól hajfonat lóg ki hátul. A nőkön szinte ugyanez, az ő fejüket díszes párta fedi nem süveg (és persze a hajuk is több, még ha el is fedik azt esetlegesen.) Egy magam fajta magyar muszlim ebbe a képbe szinte bele is illik. Szinte teljesen, mondhatni egészen.

Többek közt szőnek, fonnak, főznek, a kovács mellett a tüzet szítják, táncolnak és énekelnek. A nők. A vásárra portékákat készítenek, gyerekeket hajkurásznak és őriznek, mint a tüzet. Lovagolnak, jurtát állítanak, és nyilakat lőnek, ha kell, a férfiak mellett. Mit csinál egy nő? Mindent. De legfőképp egyet: életet lehel az életbe és tartja azt életben.

A férfiak pedig? Többek közt harcolnak. Kelevézzel, kopjákkal, fokossal és parittyával, karddal, és visszacsapó íjjal. Vadásznak, sólyommal és agárral. Földet művelnek, eszközöket és fegyvert öntenek, lovat patkolnak, „táltoskodnak”, jurtát bontanak és állítanak, gyerekeket nevelnek az életre, még egy finom bográcsost is megfőznek, ha kell. Mit csinál egy férfi? Mindent. De legfőképp egyet: az életet védelmezi, az élete árán is.

S mit csinálnak a magyarok együtt? Amikor a pusztai nép úgy igazán, mongolostul, türköstül, ujgurostól, mindenestül EGYÜTT van Bugacon? Élnek. Olyan emberien. Mosolyognak, ölelkeznek, fotózkodnak és versenyeznek, íjjal, testtel, birkóznak, bemutatóznak. Jurtákról mesélnek, Tengriről és ősi mítoszokról. Esznek, isznak, és este a szertűznél ünnepelnek.

Élnek. Együtt. Emberien. Békében, magukkal és mindenkivel a bugaci pusztán, ezt minden pillanatban megéltem.

Szóval, kedves magyar testvéreim és rokon népeink, hogy a felkonferáló szavaival éljek, jó hírrel szolgálhatok ma nektek: rátaláltam a hatszázezer elveszett magyarra. Jurtát vertek az ország déli részén, Bugac pusztáján. Kár, hogy csak három napig maradnak…